Szakad rám a nyári zápor,
Könnyemet takarva,
Arcomra hull,
Míg egy padon ülök,
S az égre nézek,
Mozdulatlanul.
Hagyom, hogy ázzak,
S eső árral fájó lelkem is
Földre borul,
Testem zuhan utána,
Kezem a sárba nyúl,
Céltalanul.
Csak iszapot markolok,
S mint minden kezemből,
Ez is kifordul…
Most hitetlenségem feladom,
Könyörgő szavam kiáltva,
Hitért koldul.
Hitet kér a holnapnak, hitet
A mának, s ami jöhet még
Váratlanul,
Mert hinni akarok benned,
S bízni az egész világban,
Így is, áldatlanul.
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~
Szeretlek…
… mert úgy kell a szó,
Mit fülembe súgsz,
S hogy érezzem szád-melegét,
Mikor végig fut arcomon…
Szeretlek…
… mert úgy szeretsz,
Mint örökre vágytam,
S ahogy még senki sem tudott,
Mikor megérinted lelkemet…
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~
Éj-sötétben egy hideg sarokban,
Némán zokogva, összekuporodtam.
Csend volt…
Csak a vízcsap, hideg könnye koppant.
Jeges ujjaim egymásba fontam,
Azt hiszem, egy kicsit imádkoztam.
Csend volt…
Csak szívem búcsú szava dobbant.
Sóhajtó fájdalmam falba fulladt,
Vártam, reméltem végleg elaludtam.
Csend volt…
Csak a néma angyalok daloltak.
… és forróság öntötte el arcomat,
Bántó fény hasította látásomat.
Csend lett…
Csak életem, mi tovább jajgatott.
2007. december 1., szombat
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése